Reggel végül elég korán felébredtem, mégiscsak jó, ha egy viszonylag korai vonattal el tudok menni. Fél 9 körüli vonatot céloztam meg. Kimásztam az ágyból, szépen sütött a nap, felkapkodtam az előkészített holmimat, bedobtam a hűtőből, amit lehetett, aztán még egy-két dolgot, és elindultam. Be a CBA-ba: icetea, kakaóscsiga, zsemlék, egy uborka... uzsgyi. Busz, villamos, villamos, jegyvásárlás, peron.
Még volt fél órám az indulásig.
A vonat eleje felé már szépen sütött a nap, hát odamentem, kerestem egy helyet, ahova direktbe odatűz, kinyitottam a sziszegős ajtót, ledobtam magammal szemben a nagy hátizsákot és leültem. Becsuktam a szemem és élveztem a napot. Még azelőtt érdemes megreggelizni, hogy elindulna a vonat, úgyhogy elővettem az egyik kakaóscsigát, meg a teát és hunyorogva enni kezdtem.
"Nézzük csak, mik is a tervek. Ma csütörtök van. Jó lenne péntek estére kiérni Hágába, onnan tovább szombat-vasárnap Amsterdam, aztán hétfő-kedd-szerda Rotterdam, és szerdán elindulok haza, hogy egy péntek este kezdődő képzésre még odaérjek. Így volt szállás, meglátjuk, hogy mi lesz." Sziszeg az ajtó, egy kicsit jobban hunyorgok, mert ilyenkor élesebben süt a nap, valaki bejön, leül, aztán csilingelés és becsukódik az ajtó. "Vajon hol alszom ma éjjel? Hiszen mára hova tudtam volna szállást foglalni? Igen, persze hogy igaza volt édsanyának, hogy veszélyes ez így. Bár nem hiszem, hogy az, hogy nagy hó lesz, és elakadunk, sokkal inkább az, hogy olyan helyen kötök ki, ahol nem tudnak felvenni, nem tudok elaludni. Dehát bízzunk az emberekben, csak lesz valami." Nyugodt voltam. Tudtam, hogy ezt kell tennem, és ilyenkor nagyon tudok bízni abban, hogy annak, ami történik, úgy kell történnie. Rendben lesznek a dolgok.
Szaladgáltak a gondolataim. Elindult a vonat. Még egy-két telefon, aztán csend. Lelassult minden. Szép havas tájak futnak, és elkezdtem ráhangolódni a hosszú várásokra, meg az újdonságra, meg a kihívásokra. Jó volt.
Aztán Tatabánya. Gps elő: hol lehet a legjobban felmenni a sztrádára? Igen, ott, akkor irány... Az emberek kicsit morcosak itt-ott, mennek munkába, csúszkálnak a jégen... én is csúszkálok a jégen. Már közel az autópálya, már látom, de közöttünk még házak. Egyszer csak kis ösvény egy ház mellett: na jó, akkor itt nekivágok, valahogy majd csak felkűzdöm magam a pályára. Az ösvényen egyre nagyobb a hó... "Szép lesz, ha az első 30 méteren beázik a bakancsom... :)" Az ösvény végén magas kerítés, az autópályával párhuzamosan, de a kertek és a kerítés között lehet menni. Hát megyek, majd csak lesz valami átjáróféle. Egy helyen aluljáró fut a pálya alatt, emellett megszűnik a kerítés, úgyhogy felkapaszkodom a meredélyen, átlépek a szalagkorláton és hallgatom az elzúgó autókat. "Na ez hogy lesz??? Keresnem kell egy helyet, ahol elég messziről láthatnak, hogy megállhassanak." Hát elindulok tovább, épp egy lehajtó jön, aztán egy felhajtó. A lehajtóhoz menet megáll egy autó: "Kivigyelek valameddig?" "Nem köszi, Hollandiába megyek." Nevetünk mindketten és tovább megy. Ez jó jel.
Megállok a le- és a feljáró között, előhalászom a összeaplikált táblámat, felakasztom a nyakamba, megfogom, hogy az elzúgó autók ne pördítsék meg a nyakam körül és kirakom a hüvelykujjam. Mosolygok nagyon, mert annyira idiótának érzem magam. Aztán meggondolom magam és mégis inkább átmegyek a feljáró utánra, hátha onnan jön a szerencse, ezt az esélyt már adjuk meg neki.
Zúgnak el az autók, néznek bambán a sofőrök, valaki dudál a szemközti sávból és mintha fel lenne háborodva... Hát van ez így. Van egy halvány sejtésem, hogy egyesek nem tartják jónak azt, hogyha valaki az autópályán stoppol, dehát máshogy hogy jussak el Hollandiába?
De voltak, akik határozottan más véleményen voltak... Nagyjából 10 perc után megjelent egy rendőrautó és megállt a felhajtó utáni leállósávban. Egy rendőr kiszáll és integet az autó mögül, hogy menjek oda. Hajjaj... Felszedem a motyómat és odamegyek. "Személyi igazolványt, lakcímkártyát kérek." Előkotrom, odaadom. "Na Gergely, tudod-e, hogy autópályán nem szabad stoppolni?" Nagy ártatlan szemek... "Nem szabad? Nem, nem tudtam." Hát elmagyarázza: "Nagyon veszélyes, bármikor kisodródhat valamelyik autó, elalszik egy kamionsofőr és ha nincs annyi lélekjelenléted, hogy átugorj a korláton, akkor ott a vége. Meg egyébként sem szabad megállni ebben a sávban, csak ha vészhelyzet van..." Nézegeti a kártyámat, én bűnbánóan hallgatok, látványosan átérezve a hiba komolyságát. "Szabálysértést követtél el, úgyhogy akkor most vagy 5000Ft helyszíni birságot kifizetsz, vagy feljelentést teszünk és a lakcím szerinti illetékes hatóság fog eljárni. Csak hogy tudd, ezt 30 000Ft-ig lehetne büntetni."
Innye... szép. Ennyit a low budget útról. "Esetleg nem lehet olyan harmadik opció, hogy nagyon megtanulom a leckét, nem kell fizetnem semmit és lesétálok ott a lehajtón?" "Nem lehet, ebből nem tanultok semmit, akkor ugyanúgy fogjátok csinálni máshol majd megint." Hallgatás, kártyanézegetés... "Tanuló vagy?" "Hát olyasmi..." - mondom. "És így, stoppal akarod bejárni Európát?" "Hát"- mondom - "úgy terveztem, de most kezdtem el..." Gondolkodik. "Jól van, akkor most megúszod egy írásbeli figyelmeztetéssel, de többet ez ne foruduljon elő!" "Úgy lesz." Elviszi a kártyámat az autóba, én még nem merek nevetni, bár az autó mögött vagyok. Egyszer csak hátragurul az autó rendőröstül, lehúzzák a hátsó ablakot és mondja a fickó: "ugorj be elviszünk a következő benzinkútig."
A meglepetéstől alig tudom összeszedni a táskámat, beülök az autóba, de kicsit bénázok azon, hogy a hátizsák elférjen a lábam között. A rendőr mellettem megunja: "Döntsd be ide, úgy elfér." Úgyhogy az ölébe kerül a hátizsák egyik fele. A hangulat egészen megváltozott és azt ecsetelgeti, hogy ő is hallott már olyanokról, akik stoppal járták be egész Európát, dehát hogy ahhoz mekkora szerencse kell, és ő nem is érti, hogy azt hogy lehet. Szinte lelkesedést, megbecsülést érzek a hangjából. Visszaadja a kártyáimat mindenféle járulékos papír nélkül és arról folyik tovább a beszélgetés, hogy ki merre járt. Én ha lehet nem szólok, mert annyira el vagyok képedve. Benzinkút, bekanyarodunk, a rendőrúr kisegíti a motyómat, megköszönöm szépen, ők sok sikert kívánnak, és elhajtanak.
Én meg csak állok egy darabig, aztán átmegyek a benzinkút másik végébe, ahol az autók kihajtanak, felakasztom a táblácskámat, kirakom a kezemet, és nevetek, nevetek nagyon a napsütésben. "Ezt nevezem én első fuvarnak! Kik mondanak olyan sok baromságot a rendőrökről???" :)
