Hát ott álltam a különös első fuvar után, és nagyon éreztem, hogy ez jó lesz. Annyira nevettem, hogy amikor elment mellettem néhány autó, akkor ők is elkezdtek mosolyogni. Álltam vagy 5 percet, amikor megáll egy nagy fekete autó: Volvo XC90. Visszatolat hozzám, kiszáll a fószer belőle, megy a csomagtartóhoz, megyek én is, berakjuk a táskát, nevet és mondja: "Hát tudod, én nem szoktam stopposokat felvenni... de bazeg, aki Hollandiába indul stoppal... azt el kell vinni." Ha lehet, még jobban vigyorgok, mint addig.
A kocsiban kiderül, hogy menedzser, egy osztrák és magyar céget vezet két telephellyel az egyes országokban, néhány száz fővel. Jót beszélgetünk tanácsadásról, arról, hogy minek van értéke és minek nincs. "Barom marketing anyagokat csinálok, dehát mi értelme van ennek?" Hát igen, a vezetés, a tanácsadás mind olyan dolgok, amikben nehéz megtalálni, hogy mi a valós hozzáadott értéke, hogy lesz abból pénz, de méginkább hol lesz abból érték. Hát folytatja: "Tudod mi akartam mindig lenni? Cipész. Egy kicsit értek is hozzá, csináltam már néhányat, de aztán máshogy alakult az élet." 160-al megyünk az autópályán a Volvo terepjáróval, napszemüvegben van, divatos borostával, nagy lendülettel, hangosan. Cipész... Micsoda életek vannak!
Ő is elismerőleg nyilatkozik arról, hogy utazgatok, mikor tegye az ember, ha nem ilyenkor. Meséli, hogy egyszer egy orosz fickóval találkozott, akit elvitt Bécs felé, mert onnan ment az illető Velencébe. Aznap este 8-ra beszélték meg a haverjaival, hogy ott találkoznak egy kávézóban, hogy megnézzenek egy meccset. Naggyon laza. Kérte, hogy küldje már meg, hogy odaért-e. A tudósítás szerint odaért. Hmm... Bíztató ez is.
Győr környékén kirak egy másik benzinkútnál, ott kb újabb 5 perc után felvesz egy fickó, telefonon beszél kihangosítva, int, hogy szálljak be. Még vagy 10 percet beszél, aztán bemutatkozom neki. "Te magyar vagy?" kérdi megdöbbenve. Hmm... Lehet, hogy azt hitte, hogy külföldi, és nyugodtan beszélhet? Minden esetre elég feszélyezett végig. Mikor kiszállok látom, hogy a táblácskámat ráraktam a bőrkabátjára, fejjel lefele. Egy kicsit kék marad utána. Immár tök feszült. "Zsírkréta?" - kérdi. "Olyasmi" - mondom és szitkozódom magamban. Még próbálok valamit hebegni, de ő mondja, hogy mindegy, mindegy és elmegy. Basszameg. Hát ez nem volt túl jófejség tőlem. Mi több.
Jól van, ne húzzuk fel magunkat rajta, hibáztunk, tanuljunk belőle, és menjünk tovább. Asszem nekem megvan a tendenciám, hogy ilyenkor elkezdjem várni a bűntetést, hogy magamba fordulok. El is kezdtem érezni ennek a kockázatait és mellékhatásait, úgyhogy gyorsan nyakamba akasztottam a zsírkrétás táblát, és elindultam a parkolóban a vége felé, hogy a bent állókat megkérdezzem. Többnyire csak mentem és mutogattam a táblára, konstatáltam a fejcsóválásokat. Aztán még mielőtt a végére értem, utánam kiáltott egy csávó. Visszafordulok, jön utánam és elkezd németül beszélni. "English?" - kérdem tőle. Hát az nem megy neki, de mutogatja a minibuszt, hogy Bécs felé mennek. Mondom, az nekem tök jó. Odamegyek, melós kinézetű emberek, öten vannak, beinvitálnak a hátsó ülésre, a táblát óvatosan leállítom a lábam elé, körbe kezelünk mindenkivel, mosolygunk és elindulunk.
Kevesen beszélnek angolul, de azért egy kicsit elboldogulunk. Kb 2 mondat után a mellettem ülő jóember hátranyúl a csomagtartóba, és az ölembe nyom egy üveg sört, majd mindenkinek kioszt egy kört a sofőrt kivéve. Ejha! Megkínálnak cigivel is, de azt elutasítom és csak tovább csodálkozom. Még nincs két órája, hogy úton vagyok!
A beszélgetésből lassan kibontakozik, hogy mindannyian osztrákok, és Szerbiában dolgoznak egy hídépítésen. 10 napot ott, 4 napot otthon, most mennek haza. Eddig úgy tudtam, hogy a vendégmunkás forgalmat túlnyomó többségében a keletiek teszik ki, dehát úgy látszik jobb felülbírálni a sztereotípiáimat. Az is kiderül, hogy nem Bécsbe mennek, hanem azon is túl, nekem jó irányba, sőt idővel az is, hogy az egyikük igazából német, nem is osztrák, és ő meg megy tovább Németországba. Megállapodunk, hogy akkor ő jól el tud vinni tovább egészen Németország közepe tájáig. Hmm... Király. Egy másik, 50-60 éves fószerról kiderül, hogy táj (Thailand-ban élő, csak nem tudom hogy kell ezt leírni) barátnője van. Először azt hiszem, hogy csak ugratnak, de aztán elmondja, hogy mennyi idő elrepülni oda, és mutogatja a thai szótárát, meg a többiek is egyfolytában szivatják ezen, hogy mennyire tanul már és mond nekik szavakat.
Be kell szarni. Ott aztán lehet love. Tuti nem feleség, hanem viszonylag friss barátnő, mert csak éppen az alap szavakat tanulgatta a jóember.
Közben rendszeresen megkínálnak sörrel, hogy igyak mégegyet, de mondom, hogy nem. Az osztrák határon átérve előkerül mégegy kör sör mindenkinek, beleértve a sofőrt is, és ezzel párhuzamosan felvilágosítanak, hogy Ausztriában egy sör megengedett vezetés közben. Bécsben a benzinkúton fény derül arra is, hogy a német srác autója az egyiküknél van, úgyhogy oda elmegyünk együtt, de mielőtt autót váltunk be kell mennünk egy sörre az ottani pubban, hogy megünnepeljük, hogy hazaértünk. Mindig így csinálják. Hát jó. Ha így, hát így.
Tovább, tovább, tovább, hallgatom a német karattyolást, a jóízű nevetéseket, szívom a cigifüstöt és nagyon jól érzem magam. Le az autópályáról, egyre kisebb falvak, és közben az egyik azt meséli, immár jól láthatóan túl néhány sörön, hogy neki az amerikai autók a hobbija, és az mekkora király, csak milyen baj, hogy sokat eszik, de hogy mekkora feeling, amikor végigmegy vele az úton, mindenki megbámulja. El tudtam képzelni, együtt örülgettünk ennek.
Egészen kicsi osztrák falu, az út szélén hó, a pubban egyből mindenkivel pacsi, sztorizás a csapossal, meg a másik vendéggel, vaskos nevetések. Persze, amint beértünk, elém egy sört. Amikor nyúltam, hogy kifizetem, akkor "No-no" és mindjárt megsértődöm nézés volt a válasz. Hát megköszöntem. Néha engem is bevonnak a társalgásba: kérdeznek pár mondatot, aztán mondják, hogy meséljek valamit magyarul. Nézek nagy szemekkel, aztán jobb híjján elkezdtem mesélni Magyarország történelméről magyarul: Erdélyről, a világháborúról, ilyenek. A 3 perc alatt néhányan szarrá nevették magukat, aztán csapkodták a vállamat, hogy ez nagyon rendben volt, mert milyen vicces nyelv ez a magyar, és ugratták egymást, hogy vajon melyikükről mondtam minden ocsmány dolgot. "Hát" - gondoltam - "áttételesen csak, de... végülis ja. Részben."
Mire végeztem volna a sörömmel, a poharamat koccolva tolták elém a másikat... Ihaj-csuhaj, de azért én nem vagyok ilyen nagy alkesz. Dehát... Közben figyeltem, hogy a majdani német fuvarosom is tartja velem az iramot, ami nem volt éppen megnyugtató, de két és fél sör után már olyan nagyon aggasztó sem.
Lassan elfogytak a sörök és tovább indultunk. Újabb kis falu, ott kiraktunk két embert, a sofőr távbeszélgetésben (kb 100m-ről ordibálás egymásnak) elcseverészett az egyik szomszéddal néhány percet, aztán megint tovább. Tovább, tovább, csak most már azért úgy lassacskán el is indulhatnánk abba a nagy Németországba. Fogalmam sem volt, hogy milyen messze vagyunk egyáltalán Németországtól, de azért a söröktől már egyébként is jó kedvem volt, úgyhogy maradtam az "ahogy lesz, úgy lesz" elvnél. Később voltak pontok, amikor ez hibásnak tűnt, de ez persze mindig csak a látszat.
Megérkeztünk az autóváltó házhoz, ahol persze újból be lettünk invitálva egy kicsit. Nekem újabb sör, hiszen vendég vagyok... Immár a negyedik. Csuhaj. Éreztem, hogy ez sok lesz, de inkább udvariskodtam, minthogy azt mondjam, hogy nem. Meg úgy voltam vele, hogy úgyis mindegy, elvisznek Németföldre, úgyhogy minek aggódjak. Legurítottam hát azt is, bár az már inkább döcögött. A mosdóba már egy kicsit dölöngélve jutottam ki, és kellemesen elvihorásztam, miközben könnyítettem magamon. Mire kiértem, a csomagom már bent a merciben, el is indultunk tovább, immár csak hárman.
Jó hely a hátsó ülés. Lehet egy kicsit lazítani a nadrágon... nagy levegőket venni... hagyni, hogy néha hátrazuhanjon a fejem, fennakadjon a szemem... még nagyobb levegőket venni és figyelni, hogy milyen érdekesen mozognak a gyomromban a tartalmak. A valaha megevett 2 kakaóscsiga és a négy sör. Aztán már a hátsó ülés sem mentett meg attól, hogy kiderüljön, hogy bizony nekem ez sok volt, mert előre kellett szólnom: "I think we should stop." Valahol két falu között. "Mindjárt ott vagyunk." - a válasz. "Tényleg azt hiszem, hogy meg kéne állnunk." - mondtam immár teljes magabiztossággal, amit meg is értettek és még épp időben sikerült kiszállnom, hogy a lendületet felhasználva a hónak adjam mindazt, amire a gyomromnak már nem volt szüksége. Talán ha 10 másodperc volt az egész...
Visszaültem, nevettek rajtam, és mondták, hogy "no problem", hát én is nevettem. Egy pöttyet abszurd...
Kiraktuk a másik osztrákot is és immár csak ketten mentünk tovább Németországba, kedves sofőröm elmondta azt is, hogy 9 körül már oda is érünk. Az nem volt egészen világos, hogy hova, de úgy tűnt, hogy jó irányba.
Hát autóztunk sokat.
Elaludtam.
80-as évek zenéje a rádióból...
Megint lecsuklik a fejem.
Felnézek, a srác mondja, hogy már németben vagyunk. Király.
Vissza a tudattalanságba.
Lassan magamhoz térek, csinálok egy gyorsscant a fizikai állapotomról. Nagyjából rendben van, úgy tűnik, hogy stabilizálódik. Nem mozog semmi, nem forog a gyomrom, egy kis kótyagosságtól eltekintve egész rendben vagyok. Így a lehetőségekhez mérten elkezdünk beszélgetni néha. Áthaladunk a volt NSZK-NDK határon, de épp nem érint mélyen a történelem. Összeszedem magam, hogy tegyek valamit az estém érdekében, hiszen még nincs szállásom és megkérdem, hogy elalhatok-e nála, ahova érünk úgy, hogy reggel mennék tovább. Egy kicsit pofátlannak érzem magam, de legfeljebb azt mondja, hogy nem. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy teljes szívéből lelkesedik az ötletért, de kedvesen mondja, hogy persze, reggel ki tud vinni akár a sztrádára újra. Rendes gyerek - gondolom magamban.
Telik az idő, lassan besötétedik. Valakivel beszél telefonon. Azt meg én nem értem, ugye. Megint elbóbiskolok. Egyszercsak lehajtunk egy benzinkúthoz, tankol, én bemegyek wcre, mire visszaülök már bent ül és fogad a hírrel: mégsem tud elvinni arra, mert másfelé megy, kelet felé kanyarodik. Úgyhogy mutatja a térképen, hogy meddig tud elvinni, és hogy akkor ott majd kirak a benzinkútnál. Persze, mondom, köszönöm az is jó lesz.
Ejha. Most van fél nyolc. Szinte fáj, ahogy próbálom az agyam rávenni, hogy gondolkodjon. Nagyon, nagyon rosszul esik, hogy valamit csinálnom kell, ANNYIRA jó volt már az, hogy csak azzal kell foglalkoznom, hogy fizikailag összerakjam magam a saját hülyeségemből. Mindenem tiltakozik az ellen, hogy most valamit tegyen és hirtelen elkezd kísérteni az összes dolog, amiből önkéntesen kiszálltam: a meleg ágy, a biztonság, a kiszámíthatóság, és körbekörbe ugrálnak a fejemben, hol a nyelvüket öltögetik rám és nevetnek, hol pedig csábosan hívogatnak a bankkártyával elérhető hotel és társai képében.
Kicsit elvigyorodom és kostatálom, hogy jó dolog a kaland, de nem árt, ha akkor az ember fizikailag vigyáz magára, az ítélőképességére. Itt kezdtem el érteni, hogy mekkora energia a bizonytalanságot kezelni.
Végül megembereltem magam, kinéztem egy várost közel a kereszteződéshez és felhívtam egy jó barátomat, hogy a nevemben a profilomról küldjön már ki néhány couch surfing-es szálláskérő levelet "Emergency :)" tárggyal, hátha vannak, akik Gerában pont emailt néznek. Este nyolckor. És tudnak is fogadni. És akarnak is. És rugalmasak is ennyire. És nem félnek befogadni egy stoppost... Ja, az esély elég kevésnek tűnik, főleg, hogy Amsterdamban is milyen nehezen kaptam szállást, de hátha. A lepényhal megy előre, a remény-hal meg utoljára.
Drága barátom visszahív 8 körül, hogy 20 embernek kiküldve, sok szerencsét! Hát elkel. Közben közeledünk, letérünk, megállunk, kiszállunk, kipakolunk, kezet fogunk... És ezzel meg is szűnik a többes szám első használata.
Immár egyedül, nagyon-nagyon egyedül bemegyek a benzinkút éttermébe, leülök. Nagy táska, stoppos tábla, kabát a széken, én mellettük, térképpel a kezemben, hol is lehetek. Megkérdem a pincérnőt is, megerősít, hogy tényleg ott vagyok. Kérek egy teát. Hogy milyet? Őőő... Legyen mondjuk... kamilla! Igen, az biztos jót fog tenni a gyomromnak. 2 euró lesz. Hogy az a... Hát kifizetem, nem bánom az egészet. Botorkálok le-föl ingben, sehol nincs a családi fészek, a fejemben lágy álombeli mézek, és ahogy botorkálok itt, mint egy részeg, az ablakon kinézek... .... és meglátom a kompozíciót: táskástul, táblástul, kabátostul, teástul, térképestül... arcostul... Hozzákötöm a belső érzéseket: iszonyat gyenge, kicsit kótyagos, lassú, fáradt. Asszem valami ilyesmi képet lehetne berakni az értelmező szótárba a "szánalmas" alá. "Hát ilyet is megéltünk." Ez egy kicsit megmosolyogtat. Aztán pontosítok: ilyet is megélünk. Ez már kevésbé mosolyogtató.
A pincérnénik látványosan pakolásznak, és lekapcsolják körülöttem a villanyokat. Oks, értem én. Magamra aggatom a szánalmasság kellékeit, és hátizsákot a lábammal segítve, a csattokkal csattogva, a teámat lötykölve átmegyek a benzinkút részbe. Leülök a pult melletti bárasztalhoz az ablakkal szembe és átengedem magam a kétségbeesésnek:
Nézzük csak! Lassan 9 óra van. Egy benzinkúton vagyok két sztráda kb találkozásánál. Fogalmam sincs, hogy milyen messzire van innen a legközelebbi falu, ahol esetleg találhatnék egy hostelt. Tök szarul vagyok fizikailag. Kint hideg van. Jó kombó.
De mégsem ez a legrosszabb. Hanem, hogy azt hittem már, hogy sinen vagyok. Hogy baromi büszke voltam már egyszer, hogy milyen kurva ügyesen tudok stoppolni, meg szállást elintézni, és hogy lesz egy meleg sarkom valahol egy házban, ahol alhatok. Hogy azt hittem. És hogy most már hagyjanak engem békén ezzel a baromsággal, mert én most már igazán megtettem mindent, amit lehet. Úgyhogy majd jön a felmentősereg fehér lovon egy sms formájában és elvisz engem innen.
Amikor ez is tudatosul bennem, akkor rájövök, hogy most eljött a bullshitelés vége. Nincs kinek benyújtani a reklamációt. Ha nem teszek semmit, akkor itt maradok, azt meg nem lehet. A helyzet csak rosszabb lesz. Ez megint nagyon fáj. Mert egyébként meg az aktuális gyorsscan azt mutatja, hogy a stabilizálás még baromira messze van a cselekvőképességtől. És egyébként sincs kedvem. Pedig most muszáj. Aha. Hát ez az a muszáj, ami már muszájabb muszáj, mint valami vizsga. Hát jó. Ezt értem.
Hát akkor lássuk, hogy mit tudok most csinálni. Valahogy el kéne jutnom valami városba. De hogy? (Még mindig semmi kedvem...) Kéne találni valakit, aki felvesz... (Úgysem fog menni, senki nem vesz fel egy ilyen szerencsétlent. Meg egyébként sincs kedvem próbálkozni.) El kéne kezdeni megkérdezgetni az embereket, hogy merre mennek, bármilyen város megteszi. (Ilyenkor már tök kevesen vannak. Meg nem is tűnnek barátságosnak. Meg úgyis el fognak utasítani. Meg milyen gáz már valakit kitenni annak, hogy el kelljen utasítani. Meg különben sincs kedvem.)
Na jó, mi az isten történik itt??? Fordítsuk már meg azt, hogy mit rakok zárójelbe és mi a lényeg. Az a lényeg, hogy benne vagyok egy hangulatban, ami mindenre rányomja a bélyegét. Igen, elbasztam egy csomó mindent, ami miatt egy kicsinykét nehéz helyzetben vagyok, és ami miatt testileg is szarul vagyok. De az a lényeg, hogy valamiért iszonyatosan lehúzós vagyok saját magam számára. Mintha egy mocsárban ülnék. Csak egyre lejjebb és lejjebb. HahÁ! Dejszen én erről tanultam, meg hiszem is: amit elvársz, az történik meg. Ha lent vagy, és benne maradsz, akkor szar lesz. De ha bírsz pozitívabb lenni, akkor az felemel. És én ott és akkor baromira világosan tudtam diagnosztizálni azt, hogy mit jelent az, hogy lent vagyok. Ez egy érzés bennem. És nagyon erős. És azt mondatja, hogy nincs erőm, nincs kedvem. És szar az egész. De most nekem szükségem van az erőmre! Kell, akarom használni a cselekvőképességemet. Igen, tudom, hogy nincs meg úgy természetesen, ahogy egy normális fizikai, pihentségi állapot megadja alapként, hát nekem kell rajta dolgoznom.
Ez volt a legfurább munka, amit valaha csináltam. Erőt kellett vennem magamon, hogy jobb kedvem legyen. Elkezdtem pumpálni magam. Nem tudtam rá akkor sem jobb szót. Bíztatni: gyerünk, csinálj valamit! Mozdulj meg! Szólíts meg valakit! És baromira nem szállt el rögtön a felismeréstől, hogy ez egy hangulat, hanem ott csücsült bennem. Továbbra is gyenge voltam és fáradt és rossz kedvű, de valahogy elkezdtem dolgozni. Mozgott bennem valami. Nehéz volt rá figyelni. Aztán elment mellettem egy csávó és megkérdeztem tőle, hogy "Do you speak english?" "No-no-no" - volt a válasz. De valamiért ez már szórakoztatott. Aztán néztem egy kicsit a maradék egy eurónyi teámat és megint megkérdeztem valakit. No-no-no. "Hülye köcsögarcú befásult német! Tulajdonképpen nem is mennék el veled sehova!" - hehe. Jól van, nem ez a legjobb módja a többiek kezelésének, de legalább valamit csinálok. Gyerünk, gyerünk. Immár egész jól szórakoztam magamon. Folytattam a kérdezősködést és elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit fogok mondani akkor, ha véletlenül túljutok ezen a kérdésen. Majd lesz valami. Just keep trying! Tovább-tovább, nem a kudarcok az érdekesek, hanem a sikerek! Odáig kell eljutni.
Olyan volt, mintha valami nagy, lusta mamutot akarnék mozgásba hozni úgy, hogy ugrálok körülötte.
Na jó, gyerünk ki, hátha egy kicsit a levegő felfrissít, aztán kint talán valahogy szót értek az emberekkel is. Talán. Mindegy, csak csináljunk valamit, mert ez a punnyadás szörnyű. Baromi büszke voltam magamra, hogy már idáig eljutottam, hogy felvettem a táskámat, meg a kartontáblámat, kiittam a teámat, otthagytam a bögrémet és kimentem az ajtón. Igen, most már történik valami! Ettől már egész jó kedvem volt. Eljutottam a ház sarkáig, amikor pittyeg a telefonom, hogy sms. Tök megmerevedtem: hátha szállás! Teló elő: +49 ... "Ha még mindig kell szállás, nálam alhatsz..." in english. Nem hiszem el. Tap dial, kicseng, felveszik. "Ez és ez vagyok, és bizony nagyon jól jönne az a szállás." - "Ok, persze, nyugodtan mehetek hozzá" (hatalmas kő lezúdul) "Rendben, akkor már csak valahogy el kell jutnom az ő városába, mert még egy benzinkúton vagyok." - "Nem probléma, van kocsija, értem tud jönni..." (MIIIII?????) "Tényleg? Szuper, ennél és ennél a sztrádakereszteződésnél vagyok egy kúton" - "Igen-igen, tudja hol van, szerinte kb fél óra és itt tud lenni" - "Nagyon köszönöm, nagyszerű" - "Persze, nem probléma" Teló le. Szájtátva álltam. A mamut körbe-körbe sétált, már mozgásban volt. Bambán nézett ki a fejéből. Ilyen van? Hogy amikor összeszedem magam, hogy tegyek valamit, akkor jön a segítség? Jó szöveg az a "segíts magadon, isten is megsegít" duma, de ennyire nyilvánvalóan még nem lett az arcomba tolva.
Immár elképesztően magas energiaszinttel visszatámojogtam az üres bögrém mellé, leraktam a kellékeimet és néztem ki az ablakon. Nem lehetett levakarni a mosolyt az arcomról, bár messze nem tudtam úgy örülni, mint ahogy normál állapotban örül az ember. Csak keresgéltem magamban azt, hogy mi az a mód, ahogy én a legszívesebben mondok köszönetet a nagy rendezőnek. De azt éreztem, hogy az már egy nagyon jó mód, ahogy érzem, hogy elönt a hála. Elővettem a telefonomat és elkezdtem lepötyögni néhány dolgot, ami velem történt aznap: a vonattól a rendőrön át a cipész menedzseren keresztül, a sörös osztákokig és a benzinkutas pumpálásig. De éreztem, hogy ehhez vajmi kevés ez a felület. Hát csak néztem ki és vártam, hogy mi lesz.
Fél óra múlva meg is érkezett a megmentőm egy kedves, 35 körüli teltebb hölgy képében. Betessékelt az autóba és közben elmondta, hogy gondolta, hogy mielőtt még kikapcsolja a gépet, ránéz még egyszer a leveleimre és ott csücsült az "Emergency :)". Úgyhogy gondolta miért ne. Postás a lelkem, a pasiával él aki valami gyárban dolgozik. Hazafele éreztem, hogy a gyomrom már megint rakoncátlankodik. Tényleg fél órás út volt. Mindenhol 20-30cm hó. A mamutot immár arra használtam, hogy a fizikai normalizálást legalább próbálja elvégezni, ez is nagy erőfeszítésbe tellett. Közben kicsit beszélgetni. "Nem, még sosem volt nála senki, ő sem volt senkinél, csak úgy gondolta, hogy ez egy jó dolog." Egyik fejcsóválásból a másikba esem amikor épp nem a légzésemmel vagyok elfoglalva.
Odaérünk, lakótelepi ház, parkolás, hátizsák elő, fel, tábla elő, kézbe, indulás. Kiderül, hogy ő is 27... Ouppss... Akkor egykorúak vagyunk. Mindegy, csak most már ágy legyen. Nem vagyok igazán jó vendég ma asszem sehol. De reméljük, hogy tanulok. Lépcsőház. "Csak fel a tetejéig." Oks. Az a baj, hogy a gyomrom egyre rosszabb. Érzem, hogy ebből megint hányás lesz. De a lépcsőház nem a legalkalmasabb. Ugye. Hát fel. Minden emelet után megállok pihenni. Kibaszott magas a ház. Persze nem: 5 emelet, de nekem nagyon sok. Minden fordulónál azt hiszem, hogy kidobom a taccsot, de nem. Harmadik. Fúj-fúj. Negyedik. "De magas ez a ház! Hehe" Kicsit immár rosszallóan néz, hát tovább megyek. Nem kellett volna, elkezdek öklendezni, de sikerül visszanyelnem. No, hát azt sem tudtam, hogy ilyet lehet. Visszanézek, mosolygok, remélem, hogy nem látott túl sokat: "Bocs, nem túl jó a gyomrom." Basszameg, ez milyen gusztustalan!!!!!!
Felérünk, kérem, hogy mutassa meg a wct, miközben lassan tökélyre fejlesztem a légzéstechnikámat. Leveszem a bakancsot, mondja, hogy ott, bemegyek, reményteljesen ránézek a wcre és észreveszem, hogy a pasi szegény bent ül a kádban. "Sorry" - mondom, és kijövök, megnyugtatom a nőt, hogy ennyire nem sürgős és tovább gyakorlom a légzéstechnikát. Annyira jó vagyok, hogy mire a pasi kijön, már szinte teljesen elmúlik. De már baromi erőssé fokozódik a fejfájásom és tudom, hogy ennek van köze a hasamhoz, úgyhogy azért biztos ami biztos, kisegítem ami már túl sok. Immár nem tudom, hogy ez a sör-e, az utazás, vagy az élmények a mai napra. Megköszönöm, szabadkozom, érzem, hogy ebből nem jövök ki jól, aztán elmegyek aludni.
Meleg hálózsák, meleg szoba. Egy órája még nem is sejtettem. 2 órája sejtettem, de egészen máshogy. Hát ezt nevezem napnak. Kalandot, élményeket akartam, megtapasztalni azt, hogy hol, milyen határaim vannak. Hmm... Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még teljesül. :)
Minden esetre én nagyon elégedetten aludtam el aznap.
