Hívtak, ráértem, hát miért ne? Hollandia jó hely, és úgyis ki akartam próbálni, hogy milyen az utazás. Ha meg már utazás, akkor legyen igazán az. Az utazás nekem mindig arról szólt inkább, hogy új embereket ismerjek meg, új életekbe lássak bele. Hogy ezért miért kell utazni, azt nem tudom, de ha így, akkor így. Viszont emiatt (meg azért, mert egyébként sincs túl sok pénzem), úgy döntöttem, hogy stoppal megyek. Meg az élmény kedvéért. Meg hogy csináljak olyat, amit addig még nem tettem. Mert az izgalmas.
Eddig nagyrészt úgy éltem az életem, hogy tudtam kontrollálni azokat a dolgokat, amik körülvettek. Vagy ha nem, akkor dühöngtem egy kicsit és próbáltam több biztosítékot beépíteni a rendszerbe. De most úgy voltam vele, hogy jobb, ha inkább nem. Ha csak úgy. Ha nem tudom kontrollálni. Ha történik az, aminek történnie kell. Nekem csak célom van, az eszközöket csak kérem. Hadd változtasson meg az utazás. Hadd érezzem, hogy milyen a hontalanságnak ezen formája, hogy milyen ha mások jóakaratára vagyok bízva, hogy hogyan tudok akkor működni. Merthogy ugye azért mindig így van ez, csak most bele van ültetve az egész egy nagy érdekeltségi renszerbe is, de azért hiszek benne, hogy az alap mégsem ez. Bár sokszor összetévesztjük a kettőt. Az érdekeltséget, meg a közösséget. Én most egy kicsit úgy gondoltam, hogy csa az utóbbira építek.
Találtam hozzá egy remek honlapot is: www.couchsurfing.com. Pontosabban a honlap talált meg engem egy barátomon keresztül, de nagyon jól megvagyunk most együtt. Itt mindenki felajánlja az éppen parlagon fekvő és részidőben kedves idegenek számára elérhető kanapéját kulturális, emberi ismerkedéses, tudattágításos céljára. Ezt tettem én is. Keresgéltem is szállásokat, kaptam is néhány választ innen-onnan, úgyhogy bíztam benne, hogy működik. Hogy én majd valóban odamehetek-e egy vadidegenhez, akinél aludhatok, talán ehetek is, beszélgethetünk egy jót, arról fogalmam nem volt.
Úgyhogy nézegettem erre-arra, de nem vittem túlzásba a szervezést. Utolsó este 8-11-ig összepakoltam a hátizsákot, csináltam magamnak egy kedves táblát kartonból, amire ráaplikáltam egy nagy sárga kartont, amire felvéstem, hogy NL. Havazott akkoriban itt Magyarországon. Néha néztem ki a szakadó hóesésbe, elgondolkodván, hogy "ebből mi lesz?", de aztán mindig úgy voltam vele, hogy eldöntöttem, hogy menni akarok, akkor ennek így kell lennie. Nem volt igazán kérdés, csak kérdések bennem. Hogy hogy lesz. De valahogy majd csak lesz. Bízzunk.
Adtam magamnak annyi engedményt, hogy elmegyek Tatabányáig vonattal, ott közel van az M1 autópálya és ki tudok állni stoppolni. Így legalább megvolt az az előnyöm, hogy nem izgulom magamat halálra már az utazás előestélyén, hiszen másnap reggel még nem stoppolni fogok, hanem vonatozni. Kimegyek egy konkrét vonathoz és azzal elmegyek Tatabányára. Aztán igen, majd stoppolni is kell, és igen, azt még ennyire direkben nem csináltam, de azon a hídon majd akkor megyek át, ha átmentem rajta. Ezzel a megnyugtató gondolattal aludtam el este: holnap reggel el kell érnem egy vonatot. Ez egy teljesen normális emberi tevékenység. Nincs ezen semmi izgulnivaló.
