Eljött az utazás második napja. Kinéztem az ablakon, szakadt a hó, minden fehér. Csóválom a fejem, és mosolygok visszagondolva az első napra. Szép nap volt.

Hallom, hogy a háziak már mozgolódnak, hát én is összerakom magam, a szobából kifelé találkozom egy macskával, aki inkább fúj, mint barátságos, mosdó, konyha, small talk minimum englishsel, "szívesen kiviszlek", "köszi", tea befejez (enni még nem merek), megbeszélik, hogy hova kell kimenni, bakancs fel, le a sok-sok lépcsőn (de magas volt ez tegnap!!!), ki a hóba, autó letakarít, beülünk. Elindulunk. Be a városba. Mindenki lassú, mert havazik. Megyünk. Kiérünk a városból. Megyünk. Havas erdő. Még sok havas erdő. Megyünk-megyünk. Már vagy 30 perce megyünk. Viccesen megkérdem tőle, hogy egész Hollandiáig elvisz-e. Mire megérti már úgy válaszol, mintha komolyan kérdeztem volna: nem, dolgoznia kell. Atyaég, most mit gondol rólam. Megyünk-megyünk. Én nyugodt vagyok, élvezem, hogy visznek, hogy úton vagyok, néha mosolygok a szerencsémen. Valahogy kb háromszor annyi idő alatt, mint előző nap kiérünk ugyanoda a benzinkútra, ahol felvett, de tovább visz, mert nem az nekem a jó irány. Végül kikötök egy állítólagosan jó kúton. Köszi-köszi, nice to meet you... Tényleg nice to meet. Jól vagyok fizikailag, most ért egy hatalmas szerencse, mosolygok a világ kedves arcára.

Hát kiállok stoppolni.

10 perc múlva felvesz egy kedves német kamionos, hogy Erfurtig el tud vinni. Szuper. Ott egy lengyel, aki mondja, hogy merre megy. Igen, nekem az jó többé-kevésbé, hát beszállok. NNNNaaaagggggyoooonnnnn lllllaaaassssssaaaannnnn mmmmeeeegggggyüüüünnnnkkkk. De legalább haladunk a jó irányba. Néha számolgatom a térképen, hogy mennyit tettünk már meg, milyen messze vagyunk. Igen, egy kicsit türelmetlen vagyok, mert olyan jól jöttünk tegnap a német csávóval, most meg nem tudom, hogy megyünk-e 100km óránként.
Mi ketten a sofőrrel nem beszélünk semmilyen közös nyelvet. Hát hallgatunk. Hangoskönyvet. Lengyelül. Egy darabig megpróbálom kitalálni elcsípett szavakból, hogy miről szólhat a történet. Aztán váltok: próbálom elkülöníteni, hogy hol végződik az egyik szó és hol kezdődik a másik. Sajnos nem igazán megy.
Egyszer csak lehúzódik egy benzinkútra: most állnia kell egy órát. Giesen környékén vagyunk épp az elkerülő autópályák előtt. Hát akkor én próbálkozom. Valamit mond, hogy szerinte nem lesz jó, mert hogy hol vagyunk, de nekem már valamiért nagyon mehetnékem van. Hát elköszönünk. Végülis még csak fél egy körül jár az idő, úgyhogy még bőven van esélyem. Eddig úgyis átlagosan 10 perc alatt vettek fel.

Letelik a 10 perc... Semmi. 20 perc.... Semmi. Itt hideg van, egy kicsit nyirkos, ködös, szürke. Én azért ezzel ellentétben próbálok barátságos maradni. 30 perc... semmi. Nem baj, nem csüggedünk, keep trying! 40 perc... Megáll egy fószer, de Frankfurt felé megy. Az dél felé van, én Észak-Nyugat felé tartok. 60-70-80... Ijnye, most már azért fázom is, meg hát lankad a lelkesedésem is lássuk be. Néhányan még Frankfurt felé mennek. Én elkezdem levonni a tanulságot, hogy a stoppolásban az a nagyon fontos, hogy olyan helyen légy, ahol az autósok is a te irányodba mennek. Táncikálok, azon legalább nevetnek néhányan. Próbálok pozitív maradni, de érzem, hogy inkább közönyös vagyok. Nem baj, keep trying.

Egy álló kamionból odajön hozzám egy sofőr, elkezdünk beszélgetni, ő is Frankfurt. De elmagyarázza (szintén lengyel, 0 nyelvi metszettel), hogy innen mindenki Frankfurt felé megy nagy valószínűséggel. Aha, ezt akarta mondani a másik csávó. Értem. Megköszönöm, folytatom. Semmi. Minden autó egy újabb semmi. Az egyik lábamon már nem érzem a kis lábujjamat. Elkezdek mozogni, ugrálni, futkározni. És nő bennem a feszültség, hogy bizony lehet, hogy egyszerűen itt ragadok jó soká. És akkor mit fogok csinálni? Lehet, hogy el kéne mennem Frankfurtba. Akkor leveszem a Köln táblámat. Igen, már bármi jó, csak történjen valami. Hajlítgatom a lábujjaimat, de a kisujjam olyan, hogy felőlem akár le is vághatnák. Lehet, hogy elfagyott? No, azért azt csak nem! De vajon honnan venném észre? Hmm... Fut, fut, mozgat, mozgat, stoppol...

Egyszercsak dudál a beszélgetős kamionos fószer, int, hogy jöjjek oda. Felveszem a táskám, int, hogy hagyjam csak (oks, akkor nem az útirányát akarja megváltoztatni miattam), felmászok a kamionba (ezt nagyon élvezem a kamionokban) és leülök. Koffee? Ja, thanks. Gőzölög, a kezem közé fogom, és megint el vagyok képedve. Tök jó fel, olyan emberi gesztus, nem?
Milyen jó is ez a meleg kávé! Hát ezt sem tapasztaltam volna meg majd 2 óra fagyban állás nélkül... Small talk, magyar vagyok, 2 nap alatt jutottam idáig, elkezdjük nézegetni a térképet, mondja, hogy egy kereszteződésig el tud vinni Frankfurt felé, és ott már a jó irányba fogok tudni stoppolni, de még állnia kell egy keveset a szabályok miatt. Király, az jó lesz. Isszuk a kávét. Tornáztatom a kislábujjam. Egyszer csak mondja, hogy megkérdezi, hogy hátha megy valaki Köln felé. Leveszi a rádióját és elkezd benne valamit beszélgetni. Nézem az 50 év körüli jóembert, a bajuszát, a mosolygós szemét, ahogy karattyol valamit a rádióba, néha elcsípem, hogy Köln, kezemben a kávé. Az emberek jók. Vagy legalábbis vannak jó emberek. Vagy legalábbis vannak emberek, akiknek vannak helyzeteik, amikor nagyon jók. Igazából asszem mindenki ilyen. Csak mindenkinek más ez a helyzet. Megint más helyzetekben meg viszi őket valamelyik programjuk, érdekük, félelmük, kényelmük, megszokásuk... Igen, talán főleg a félelem és a megszokás... De azok a helyzetek engem elég kevéssé érdekelnek, sokkal inkább azok, akiknek pont elkapom a jóttevős helyzetét.
Megállapodunk, hogy ha nem kapok fuvart addig, amíg ő elindul, akkor elvisz a kereszteződésbe.

Hát stoppolok tovább. A kis lábujjamat még mindig nem érzem, de it's all right. Nem áll meg senki, de it's all right. Újabb 20 perc, majd a csávó int, hogy indul, úgyhogy hátizsák össze, felmászás. Az alja vizes, úgyhogy fejjel lefelé rakjuk be közénk, így a seggét mutatja az ablaknak a társam. Megnyugtatom, hogy ez nem illetlenség és elindulunk.

Egy idő után kezd nagyon nyugtalanítani a lábam, úgyhogy leveszem a cipőm, odarakom a lábam a fűtéshez és elkezdem dörzsölgetni. "Bocs, nagyon fázott." Megint próbálkozik útközben a rádión: bla-bla-bla Köln bla-bla-bla... Néhányan visszaszólnak, de csak rázza a fejét. Jön a kiírás, hogy kanyar van, úgyhogy én itt ki, köszi szépen, leállósávba húzódás, lekecmergés a magaslatról.
Na most merre? Látom a másik utat, elindulok arrafelé, örülök, hogy akkor az lesz az én utam. Aztán lassan tudatosul, hogy biza most két sztráda találkozásánál vagyok. Hol fogok stoppolni? Igen, én is megállapítom, hogy ez nem túl bölcs dolog. Dehát talán akkor most bölcsülök. Hát haladjunk, legalább megyünk.

Te jó ég! Hány ilyen helyzet van az életben, amikor csak egyszerűen annyira meguntam a megállást, kiszámíthatatlanságot, hogy mindegy mi, de történjen, csináljam. És hány ilyet láttam másokon, és hogy idegesített! Pedig ez csak az úton-levés élménye, és hívása, ami nagyon más, mint a megállunk, tervezünk, józanok vagyunk. Hmm... ez valami nagyon érdekes, valami, amit sosem értettem, de most megélem, ahogy baktatok az autópálya mellett és jobban érzem magam még akkor is, ha szabályellenes, végtelenül nem racionális, veszélyes, és kilátástalan. Hiszen el kell jutnom a következő benzinkútig, vagy pihenőig, és addig még lehet 20-30km, akár több is. De mégis jobban érzem magam, mint a statisztikailag valószínűbb helyen. Pl már érzem a kisujjam! Mégsem fagyott el.
De akkor valami ilyesmi motiváció van egy csomó más helyzet mögött emberekben? Hogy csinálni, akkor is ha racionálisan hülyeség? Hmm...

Pihenő 2 km. Hö, király! Baktat-baktat a szalagkorláton kívül, mert ugye megtanultam a leckét a lélekjelenlétről, meg a veszélyekről. Még egy kilóméter. Tekergőzik a kezemben a kartontábla, fáradnak a tartóizmok. Nos, azt biztos meg kell állapítani, hogy ez a mai nem olyan szerencsés nap, mint a tegnapi. Dehát biztos így kell lennie, hogy valami más jó történjen. 500m, oks, már mindjárt ott vagyunk. Szürke ég, kopár fák, mindkét irányba szántóföldek a kerítésen túl. De legalább jóval melegebb van, mint Gerában, meg az előző stopphelyemen. Fogalmam sincs miért. Nincs hó sem. Igen, határozottan melegebb van.

Odaérek, tényleg pihenőhely. Nem benzinkút, nem étterem, hanem 3 pad, egy sáv, ahol lehet parkolni és slussz. Leülök az egyikre, és próbálom magam összeszedni... Már fél négy van. A tegnapi nap tanulsága, hogy jó, ha nem este 8-kor kezdem el keresni a szállást, mert igen-igen kétségbeejtő az, ha az ember f9-kor egy benzinkúton van. Úgyhogy az alap az Köln, hogy oda eljussak, de most már lassan bármi megteszi, ahol találok magamnak egy internet kávézót, és elég nagy, ott lehet szállás is. Úgy látszik, hogy nem ma fogok eljutni Hollandiába. Ezen elrágódom egy kicsit: pedig annyira hittem benne! Akkor mégsem működik az, hogy amiben hiszek, az meglesz? Ja, valószínűleg nem ilyen egyszerű. Vagy inkább abban hittem, hogy kalandos lesz. Hát az. Ezt felfogom, de azért van bennem egy kis keserűség. Nem baj, gyerünk, indulás, csináljunk valamit.

Tábla a nyakba, végig a parkolón oda-vissza, begyűjtöm a nemeket, aztán ki a bejáratához, hogy "én még a parkolóban vagyok" alapon a sztrádán stoppoljak. Szürkül. Az autóknak egyre inkább a fényszórója látszik. Úgyse látnak. Meg nem tudnak lehúzódni ennyi idő alatt ide a parkolóba. Egy picit néha csöpög az eső. Egy autóból ez biztos úgy látszik, hogy esik, mert be kell kapcsolni az ablaktörlőt. Elkezdek szemezni a bokrokkal, hogy vajon milyen lehet ott aludni. Elvégre itt már nincs olyan hideg. Meg jól is vagyok. Meg még van időm kialakítani is magamnak valami kényelmesebb fekhelyet. Na jól van, fókuszáljunk a stoppolásra. Zúgnak el az autók. Semmi értelme.

Na jó, legyünk egy kicsit asszertívebbek. Odamegyek egy furgonoshoz, aki eszeget. Kicsit sunyi szemű, 50-es csávó. Nem mosolyog. Mondom, hogy hova megyek. Nem beszél angolul. Próbálkozom alap német szókincsel, de rájövök, hogy ez a személyes névmásokban ki is merül. Mutogatok, mondom a várost, hogy hotel, bármi jó. Tök egyértelmű a helyzet, mégis úgy csinál, mintha nem értené, teszi szét a kezét, vár. Próbálkozom még, hogy magyarázzak, de nem sokat rezdül az arca. Aszongya: Money? Azt a jó ki**szott k**va anyád! Mosolygok, no money, sorry. Nyomulok, még egy kicsit, de érzéketlen állat. Ott hagyom. Elfantáziálok egy kicsit arról, hogy milyen jól mulat utána magában, meg arról, hogy mi mindent tennék szívesen az autójával. És nem a fuvarra gondolok. De menjünk tovább. Végigmegyek a parkolón, mindenki rázza a fejét, de már tudtam előre, hogy ez lesz. Ez valami nagyon szar hely. Mindenki utál itt az arcokból ítélve, fél, hogy szivességet kell tennie. Jól van, akkor pukkadjatok meg a nagy autóitokkal együtt. Már szinte dühöngök, nézem, hogy hol lehet átmászni a kerítésen. Lehet, hogy a mai nap arról szól, hogy meg kell tanulnom, hogy milyen a szabadban aludni. Ha visszaérek a parkoló elejére úgy, hogy nem találok fuvart, akkor kezembe veszem a sorsom, elindulok gyalog, ott van valami út a szántóföldek között. A feléig jutok, és tudom, hogy én sem venném fel magamat így dühöngve, úgyhogy berakom a táskámba a táblát, és "majd én megmutatom" hangulatban keresek egy helyet, ahol le van taposva a kerítés és átmászom.

Elindulok az úton, nézek jobbra-balra, és nagyon megkönnyebbültnek érzem magam: új kaland kezdődik, hol fogok aludni ma este és hogyan. Kint? Na ez már izgalmas... :)